Semmelweis Ignác 1840-es évekbeli munkássága a bécsi közkórház szülészeti klinikáján az orvostudomány egyik legfontosabb fordulópontja. Felfedezése egy tragikus véletlennek és a vizsgálati eredmények logikus elemzésének köszönhető.
Tragikus kettősség
A bécsi klinikán két szülő nőket fogadó osztály működött egymás mellett, melyekben a gyermekágyi láz miatti halálozási arányok érthetetlen módon tértek el. Ott, ahol képzett orvosok és orvostanhallgatók vezették le a szüléseket, a nők halálozása 10% felett volt, de előfordult, hogy elérte a 30 százalékot. Ezzel szemben a bábaképzőként működő másik osztályon ez az arány jóval alacsonyabb volt, 2-3% körül mozgott. A korabeli visszaemlékezések arról mesélnek, hogy a kritikus helyzet annyira köztudott volt Bécsben, hogy a felvételre váró nők könyörögtek, hogy ne az orvosok osztályára kerüljenek.
Semmelweis módszeresen próbálta kiszűrni a különbségeket. Vizsgálta a szellőztetést, a szülési pozíciókat, a klímaváltozásokat, sőt még a betegeket látogató pap útvonalát is, de az adatok nem változtak.
Egy barát elvesztése
A megoldásra végül kollégája és barátja, Kolletschka professzor halála vezette rá 1847-ben. Kolletschka egy boncolás során megsértette az ujját, és a boncolási jegyzőkönyve alapján a tünetei hajszálpontosan megegyeztek a gyermekágyi lázban elhunyt anyákéival. Semmelweis megvizsgálta a betegutat, az orvosi rutint és rájött: a fertőzést valószínűleg maguk az orvosok és hallgatók viszik át az anyákra. Ők ugyanis a napi munkájukat a boncteremben kezdték, majd szennyezett kézzel mentek át a szülőszobákra. A szülésznőtanoncok ezzel szemben nem végeztek boncolásokat, a kezükre így nem került a bonctermi „méreganyagból”.
Mit lehet tenni?
Honnan tudta, hogy klórmeszet kell használni? Valószínűleg nem tudta, csak sejtette, és a sejtést igazolták a későbbi adatok. Az orvostörténeti kutatások utalnak arra, hogy Semmelweis fejéből nem a semmiből pattant ki a klórmész használatának ötlete, ugyanis a pesti egyetemi tanulmányai alatt a kémiatankönyvben már olvasott a klórmész leírásáról. Ugyanakkor a szert használták már korábban is: például a korábbi járványok idején klórmésszel fertőtlenítették a házakat, sőt – bármilyen furcsa – szagtalanításra alkalmazták a bonctermekben és a vágóhidakon is. Csak éppen kezet nem mostak vele.
Mivel a baktériumokat még nem ismerték, Semmelweis abból indult ki, hogy a fertőzést a kézre tapadt, láthatatlan „bomló szerves anyag” (a hullaméreg) okozza. Kísérletei során rájött, hogy a klóros víz és a szappanos meleg víz mellett a klórmész volt az az egyetlen szer, ami teljesen megszüntette a kezeken a boncolás után maradó szagot. A szigorítás bevezetése után a halálozási arány rövid időn belül 1 százalék alá esett a kórházban, ahol Semmelweis dolgozott.
A fájdalmas megoldás és az elutasítottság
Semmelweis több szert is kipróbált, állatokon is kísérletezett, majd elrendelte a kötelező klórmész-oldatos kézmosást és a körömkefe használatát a boncolások és a vizsgálatok között. A klórmész ugyanis hatékonyan semlegesítette a szagokat, a 4-5 perces, súrolókefés kézmosás a könyökig minden egyes beteg után, valamint az, hogy a maró, lúgos oldat rendszeres használata durván kikezdte és kiszárította az orvosok bőrét, nem tette ünnepelt hőssé, sőt.
A korabeli orvostársadalom mereven elutasította és támadta az elveit, így Semmelweis az elismertséget életében már nem kaphatta meg. Ez az elutasítottság egészen az 1880-as évekig, a modern bakteriológiai kutatások térnyeréséig tartott. Az utókor végül évtizedekkel később igazolta zsenialitását, és ekkor vált a kórházi környezet fertőtlenítésének elve az általános, modern betegellátás alapkövévé.